Ez a bejegyzés utoljára 2017-ben frissült; az itt megfogalmazottak azt tükrözik, ahogyan az egyetemi éveim alatt gondolkodtam a tanári pályáról.
Számomra az egyik legjobb érzés az, amikor látom, hogy egy diák megérti az általam elmagyarázott történelmi eseményt, földrajzi folyamatot, s azt úgy elsajátítja, hogy nem csak az érettségiig marad meg emlékezetében, hanem azután is egész életében vele lesz és mindennapjaiban is tudja azt használni.
Tanítási filozófiáim alappillérét mindig is az a gondolat képezte, hogy olyan tudást adjunk át tanítványainknak, amit egész életükben, a mindennapjaikban is hasznosítani tudnak. Ne csupán a következő dolgozatra tanuljanak meg bizonyos fogalmakat, évszámokat, hanem azután is emlékezzenek rá. Sőt, ne csupán évszámokat illetve fogalmakat tudjanak visszaadni, hanem gondolkodjanak az egyes problémákon s alakítsanak ki saját véleményt azokkal kapcsolatban. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a diákokban már korán kialakuljon az, hogy igenis számít a véleményük, amit bármikor elmondhatnak, hiszen minden egyes része Földünknek, minden valaha a történelemben bekövetkezett esemény sok-sok szempontokból vizsgálható sőt, elengedhetetlen, hogy azokat meg is vizsgáljuk. Azt gondolom, hogy az általam tanított tantárgyak - földrajz és történelem - kiváló táptalajt nyújtanak ahhoz, hogy a fent említett gondolkodásmódot kialakítsuk. E két tárgy véleményem szerint képes olyan alaptudást adni, melyek elengedhetetlen részét képezik modern világunk mindennapjainak.
De mégis mi az oka annak, hogy a mai pedagógusok jelentős hányada nem lát tovább az érettségin és nem célja a gyerekek életre való nevelése? Valószínűleg (s ez a pozitívabb hozzáállás) az időhiány. Sajnos a történelemben napról-napra nő a megtanítandó ismeretanyag (pl. munkaügyi ismeretek) s ezzel párhuzamosan az erre adott óraszám nem növekszik. A földrajzban is megfigyelhető ugyanez a növekedés, csakhogy ott a tantárgyra fordítható óraszámokat csökkentik drasztikusan minden új NAT alkalmával. Egyszerűen már a tananyagra is alig jut idő, nemhogy a készség- és személyiségfejlesztésre. A mai tanároknak rettentően feszített tempóban kell haladniuk, hogy a tananyag végére érjenek, s nyugodtan kijelenthessék, hogy ők mindent megtettek azért, hogy diákjaik leérettségizzenek. Mindemellett én azt gondolom, hogy ennek nem szabad mentségnek lennie arra, hogy miért nem vértezzük fel a tanulókat olyan tudással, valamint készségekkel és képességekkel, amik hatékonyak és időtállók. Azt gondolom, hogy a tanári pálya nagyon nehéz, s tényleg csak az induljon el ezen az úton, aki tudja vállalni, hogy jelentős plusz energiát fektet bele abba, hogy diákjai a lehetőségekhez képest a maximumot hozzák ki magukból. Nem lehet örökké arra hivatkozni, hogy kevés az idő, kevés a fizetés, kicsi a szakma megbecsültsége! Tenni kell ellene! Mert, ha egy generáció képes arra, hogy megtegye a szükséges lépéseket a megfelelő úton, akkor az a későbbi generációk hozzáállásában, világnézetében is feltétlenül megjelenik. Csakhogy mindehhez idő és türelem kell.
Talán a fentiekből is kirajzolódik, hogy elsősorban az általam vallott tanulás- és tanításelmélet a konstruktivizmus. Vallom, hogy a tanárnak együttműködő társnak, partnernek kell lennie a tanulási folyamatban, amelyben a legnagyobb hangsúly a diákokon kell, hogy legyen. Az ide kapcsolódó kulcsszavak közül hozzám a probléma-alapú tanulás, a projektmódszer, illetve a felfedező tanulás eszméi állnak közel. A válasz egyszerű: ezekkel a módszerekkel kiválóan lehet vegyíteni a drámapedagógia eszköztárát. Azt gondolom, hogy azáltal, hogy a diák egy adott helyzetben éli át a különféle eseményeket, sokkal jobban megragad benne, mintha a tankönyvből olvasná, hiszen úgy kell gondolkodnia, úgy kell döntéseket hoznia, ahogyan azt az adott korban szereplő emberek is tették volna az adott szituációban. Egy példa: földrajzból a különféle környezeti haváriákról beszélünk s a diákoknak tudósítaniuk kell egy hurrikán-sújtotta helyszínről. Itt nem csupán empátiagyakorlat van, melyben átélhetik a szituációt (jobban belegondolhatnak abba, hogy milyen lehet akkor és ott lenni) hanem az IKT-adta lehetőségekkel projektfeladatokat is építhetünk erre. Például mindezt csinálják meg úgy, mintha valóban valamelyik hírműsor egy híre lenne, vegyék kamerára, vágják meg, csinálják meg a hátteret, interjúvoljanak meg személyeket stb. Itt az a jó, hogy az ötletek tárháza kimeríthetetlen. S valószínűleg egy ilyen projektben mindenki megtalálja a hozzá legjobban illő feladatokat, ezért örömmel tudja kivenni részét a munkából. Ezeket természetesen valahogyan meg kell alapoznunk, így szükség lehet a kognitivista pedagógia eszközeire is, melyek közül a motivációt, gyakorlást, valamint a problémahelyzetek prezentálását emelném ki.
A tanulási környezetnek olyannak kell lennie, ami elősegíti a tanulást, fontosnak tartom, hogy ne az alá-fölé rendeltségi viszonyon legyen a hangsúly, hanem a diákok partnerként tekintsenek ránk. Csak olyan környezetben lehet eredményes munkát folytatni, ahol oldott a légkör, odafigyelünk a másikra és mindenki szabadon elmondhatja a véleményét, valamint figyelembe van véve a diákok sokszínűsége, s építve van erre. Mindehhez kulcsfogalom a motiváció. Ha a diákok motiválva vannak, akkor az alkotói közeg rendkívül produktív tud lenni. Itt nem feltétlenül kézzel fogható eszközökre kell gondolni, hanem egymás megbecsülésére, valamint arra, hogy lássák az értelmét annak, amit csinálnak: hiszen a diákok egymást motiválják a legjobban. A tanulási környezet fontos eleme lehet a különféle technológiák alkalmazása a tanulási folyamatokban. A technológia akkor segíti a tanulást, ha annak használatát a pedagógusok megfelelően elsajátítják, és úgy integrálják a nevelési-oktatási folyamatokba, hogy az valóban hasznos legyen a diák fejlődése szempontjából. Fölöslegesen ne szerezzünk be elektronikus táblát, ha az csak a ppt-k kivetítésére szolgál.
Motiváló értékelés. Szerintem e két fogalomnak feltétlenül kapcsolódnia kell egymáshoz. Az értékelés során elsősorban a pozitív elemeket kell kihangsúlyozni. A pedagógusoknak időt kell rá szánniuk, hogy ne csak szimpla érdemjegyekkel osztályozzanak (hiszen az viszonylag könnyű), hanem szövegesen is értékeljék a diákok teljesítményét akár szóban, akár írásban. Fontos tényező, hogy ne egymáshoz viszonyítsuk a diákokat, hanem önmagukhoz: úgy értékeljük a jelenlegi teljesítményüket hogy figyelembe vesszük a korábbiakat is, tehát azt nézzük, hogy az egyes tanulók mennyit fejlődtek saját magukhoz képest. Sajnos még nem hagyhatjuk el a szummatív értékelést sem, hiszen a jelenlegi keretek között annak van a legnagyobb jelentősége a továbbtanulás szempontjából.
De mégis mi az oka annak, hogy a mai pedagógusok jelentős hányada nem lát tovább az érettségin és nem célja a gyerekek életre való nevelése? Valószínűleg (s ez a pozitívabb hozzáállás) az időhiány. Sajnos a történelemben napról-napra nő a megtanítandó ismeretanyag (pl. munkaügyi ismeretek) s ezzel párhuzamosan az erre adott óraszám nem növekszik. A földrajzban is megfigyelhető ugyanez a növekedés, csakhogy ott a tantárgyra fordítható óraszámokat csökkentik drasztikusan minden új NAT alkalmával. Egyszerűen már a tananyagra is alig jut idő, nemhogy a készség- és személyiségfejlesztésre. A mai tanároknak rettentően feszített tempóban kell haladniuk, hogy a tananyag végére érjenek, s nyugodtan kijelenthessék, hogy ők mindent megtettek azért, hogy diákjaik leérettségizzenek. Mindemellett én azt gondolom, hogy ennek nem szabad mentségnek lennie arra, hogy miért nem vértezzük fel a tanulókat olyan tudással, valamint készségekkel és képességekkel, amik hatékonyak és időtállók. Azt gondolom, hogy a tanári pálya nagyon nehéz, s tényleg csak az induljon el ezen az úton, aki tudja vállalni, hogy jelentős plusz energiát fektet bele abba, hogy diákjai a lehetőségekhez képest a maximumot hozzák ki magukból. Nem lehet örökké arra hivatkozni, hogy kevés az idő, kevés a fizetés, kicsi a szakma megbecsültsége! Tenni kell ellene! Mert, ha egy generáció képes arra, hogy megtegye a szükséges lépéseket a megfelelő úton, akkor az a későbbi generációk hozzáállásában, világnézetében is feltétlenül megjelenik. Csakhogy mindehhez idő és türelem kell.
Talán a fentiekből is kirajzolódik, hogy elsősorban az általam vallott tanulás- és tanításelmélet a konstruktivizmus. Vallom, hogy a tanárnak együttműködő társnak, partnernek kell lennie a tanulási folyamatban, amelyben a legnagyobb hangsúly a diákokon kell, hogy legyen. Az ide kapcsolódó kulcsszavak közül hozzám a probléma-alapú tanulás, a projektmódszer, illetve a felfedező tanulás eszméi állnak közel. A válasz egyszerű: ezekkel a módszerekkel kiválóan lehet vegyíteni a drámapedagógia eszköztárát. Azt gondolom, hogy azáltal, hogy a diák egy adott helyzetben éli át a különféle eseményeket, sokkal jobban megragad benne, mintha a tankönyvből olvasná, hiszen úgy kell gondolkodnia, úgy kell döntéseket hoznia, ahogyan azt az adott korban szereplő emberek is tették volna az adott szituációban. Egy példa: földrajzból a különféle környezeti haváriákról beszélünk s a diákoknak tudósítaniuk kell egy hurrikán-sújtotta helyszínről. Itt nem csupán empátiagyakorlat van, melyben átélhetik a szituációt (jobban belegondolhatnak abba, hogy milyen lehet akkor és ott lenni) hanem az IKT-adta lehetőségekkel projektfeladatokat is építhetünk erre. Például mindezt csinálják meg úgy, mintha valóban valamelyik hírműsor egy híre lenne, vegyék kamerára, vágják meg, csinálják meg a hátteret, interjúvoljanak meg személyeket stb. Itt az a jó, hogy az ötletek tárháza kimeríthetetlen. S valószínűleg egy ilyen projektben mindenki megtalálja a hozzá legjobban illő feladatokat, ezért örömmel tudja kivenni részét a munkából. Ezeket természetesen valahogyan meg kell alapoznunk, így szükség lehet a kognitivista pedagógia eszközeire is, melyek közül a motivációt, gyakorlást, valamint a problémahelyzetek prezentálását emelném ki.
A tanulási környezetnek olyannak kell lennie, ami elősegíti a tanulást, fontosnak tartom, hogy ne az alá-fölé rendeltségi viszonyon legyen a hangsúly, hanem a diákok partnerként tekintsenek ránk. Csak olyan környezetben lehet eredményes munkát folytatni, ahol oldott a légkör, odafigyelünk a másikra és mindenki szabadon elmondhatja a véleményét, valamint figyelembe van véve a diákok sokszínűsége, s építve van erre. Mindehhez kulcsfogalom a motiváció. Ha a diákok motiválva vannak, akkor az alkotói közeg rendkívül produktív tud lenni. Itt nem feltétlenül kézzel fogható eszközökre kell gondolni, hanem egymás megbecsülésére, valamint arra, hogy lássák az értelmét annak, amit csinálnak: hiszen a diákok egymást motiválják a legjobban. A tanulási környezet fontos eleme lehet a különféle technológiák alkalmazása a tanulási folyamatokban. A technológia akkor segíti a tanulást, ha annak használatát a pedagógusok megfelelően elsajátítják, és úgy integrálják a nevelési-oktatási folyamatokba, hogy az valóban hasznos legyen a diák fejlődése szempontjából. Fölöslegesen ne szerezzünk be elektronikus táblát, ha az csak a ppt-k kivetítésére szolgál.
Motiváló értékelés. Szerintem e két fogalomnak feltétlenül kapcsolódnia kell egymáshoz. Az értékelés során elsősorban a pozitív elemeket kell kihangsúlyozni. A pedagógusoknak időt kell rá szánniuk, hogy ne csak szimpla érdemjegyekkel osztályozzanak (hiszen az viszonylag könnyű), hanem szövegesen is értékeljék a diákok teljesítményét akár szóban, akár írásban. Fontos tényező, hogy ne egymáshoz viszonyítsuk a diákokat, hanem önmagukhoz: úgy értékeljük a jelenlegi teljesítményüket hogy figyelembe vesszük a korábbiakat is, tehát azt nézzük, hogy az egyes tanulók mennyit fejlődtek saját magukhoz képest. Sajnos még nem hagyhatjuk el a szummatív értékelést sem, hiszen a jelenlegi keretek között annak van a legnagyobb jelentősége a továbbtanulás szempontjából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése